A magyar történelem egyik legnagyszerűbb pillanatára emlékezünk ma. Arra a pillanatra, amikor egy nemzet azt kiáltotta: elég volt.
A pillanat nagyszerűségéből semmit nem von le, hogy a forradalmat vérbe fojtotta egy nagyhatalom. A pillanat nagyszerűsége épp abban áll, hogy egy nép úgy mondott nemet az elnyomásra, a zsarnokságra, a szabadság nélküli életre, hogy tudta: vajmi kevés esélye van kivívni a szabadságát. Elődeink, ’56 hősei ennek tudatában szálltak szembe egy borzasztó rendszerrel. S találták szembe magukat szovjet tankokkal.
S harcoltak a végsőkig, mert egyetlen cél lebegett a szemük előtt, s egyetlen dologban voltak egészen biztosak: elég a hazugságra épülő rendszerből, elég az elnyomásból, elég a zsarnokságból. Ezért – egy normális, demokratikus, független polgári országért – szálltak harcba, feláldozva érte mindent. Sokan, nagyon sokan az életüket is.
A forradalmat – tudjuk – letörték. A szabadságvágyat, a szabad ország eszményét azonban nem tudták kiirtani.
Ötvenhat tragédiája, hogy százezrek menekültek el az országból, olyanok, akik akik emberi életre vágytak, tiszta, szabad életre. Olyan életre, ahol a képességeik vihetik őket előre. Ahol nincsenek elzárva a tudástól, ahol nincsenek kiszolgáltatva helyi párt-kiskirályok kénye-kedvének.
Igen, az 56-osok ilyen országot akartak. Akkor nem sikerült.
De az ’56-ban elhintett mag ’90-re mégis szárba szökkent, a rendszerváltáskor újra felcsillant a remény, hogy egy nyitott, szabad ország polgáraiként élhetünk végre.
A rendszerváltás óta eltelt harminc esztendőben sok minden történt, sok minden változott. Hiszem, hogy egy valami továbbra is változatlan: szabad, nyitott, demokratikus, független országban szeretnénk élni. Olyan országban, ahol a szónak van súlya és értelme, ahol elválik az igazság a hazugságtól, ahol nem csak halljuk, de értjük is egymást.
Olyan országban szeretnénk élni, amilyet az ’56-os hősök álmodtak.
Emlékezzünk ma ’56 hőseire!
Szabadságszerető elődeinkre.
Ők életüket adták a szabadságnak pusztán a pillanatnyi reményéért is. A mi életünket nem fenyegetik fegyverek. De tennivalónk azért akad bőven. Tartozunk annyival hős elődeinknek, s tartozunk annyival saját magunknak, hogy ne engedjünk egy jottányit sem abból: egy szabad ország szabad polgáraiként akarunk élni. S ezt a szabadságot minden nap óvnunk kell.
Emlékezzünk hát 1956 forradalmáraira sosem múló tisztelettel és kegyelettel. S emlékük előtt ne csupán az ünnepen, de – felelősségünk tudatában – minden nap tisztelegjünk, s ne csupán méltató szavakkal, hanem tetteinkkel. A tetteinkkel, amelyek erősítik a jót. Ez 1956 öröksége.
Mindannyiunk öröksége.
Siposné Fodor Judit
polgármester
