A 19. századi faluban ismeretlen fogalom volt a népművelés. A kemény parasztmunka és az időjárás által megszabott pihenőidő eltöltését csakúgy, mint a családi élet eseményeinek ünneplési módját a nemzedékváltások hosszú során át alig módosuló néphagyomány szabályozta.
Az iskolán kívüli népművelés Nagyrédén a 19. század második felében, Bányász Sándor plébános tevékenységével kezdődött. A gyöngyösi fiatal pap céltudatosan avatkozott be a parasztság életébe, hogy annak kötött formáit fellazítsa.
A táncos mulatozás hagyományos formái, a lakodalombéli tánc és a kocsmaudvari „muzsikálás” voltak csak ismeretesek addig a faluban. Bányász plébános úr szervezte meg az első jótékonysági célú, belépődíjas farsangi bált. Ezzel vette kezdetét az iskoláskorú ifjúság hagyományossá váló farsangi báljainak sorozata, és ez alkalommal került először sor olyan társadalmi rendezvényre, ahol paraszt és úr együtt mulatott.
Bányász plébános távozása után a népművelő munkát Dick Károly kántortanító folytatta, a nevével összekapcsolódó korszak nagyjából az I. világháború időszakáig tartott. Jellemzői a nép gazdálkodására és életvitelére irányuló hatás.
Tevékenységének súlypontja a mezőgazdasági ismeretterjesztés volt.
A népművelő munka jelentősége ebben az időszakban az ismeretterjesztésen túl a falu első társadalmi szervezeteinek létrehozása, az azokban végzett irányító munka.
A Nagyrédei Önkéntes Tűzoltó Egyesület – a falu első társadalmi egyesülete – 1889 augusztusában alakult. Az átlagot jóval felülmúló felkészültségüket a megyei és országos tűzoltóversenyeken elért szép eredményeik igazolták.
Az 1903. szeptember 11.-én megalakult Függetlenségi Kör néhány éves működése elsősorban kulturális jellegű eseményekben merült ki.
A színjátszó csoport 1913-ban alakult meg. A falu népművelés-történetében jelentős tényezőként fellépő csoport az akkor már elavult életformát népszerűsítette a művészi szempontból igénytelen népszínművekkel. A legtöbbször előadott és legnépszerűbb darabok a „Falu rossza”, a „Sárga csikó”, a „Piros bugyelláris” és az „Iglói diákok”. Az előadások színhelye a régi iskola, amelyet 1930-tól kizárólagosan népművelési célokra használtak.
1913 nem csak a színjátszás indulásának az éve volt, ekkor szerveződött meg a „Dalárda”, melyben csak férfiak énekeltek.
Az I. világháborút megelőző években jöttek létre a helyi parasztság által elsőként alakított vonós (cigány) és fúvós (rezes) zenekarok. A zenekarok paraszti összetétele elősegítette, hogy a falu sokáig őrizte népdalait.
A településen az első szüreti mulatságot 1934 őszén rendezték meg, a felvonulás alapmotívumaiban a gyöngyösi példát követték, de új motívumokkal is gazdagították azt.
Nagyréde elismert volt népdalairól, népszokásairól, szép népviseletéről. Így természetes, hogy szerepet kapott a két világháború közötti időszaknak a népi kultúrát – igaz, inkább csak csillogó külsőségeit, s nem mély tartalmát – népszerűsíteni, terjeszteni kívánó kulturális mozgalomban, a „Gyöngyös bokrétában”. Plachy Árpád segédjegyző 1935 januárjában szervezte meg az első bokrétás csoportot.
A Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet (KALOT) 1938 decemberében alakult, illetve ekkor vette fel az 1913 óta működő műkedvelő színjátszó csoport ezt a nevet. Csupán annyi változás történt, hogy a színpad fölé ezután kifüggesztették az egyesület címerét.
1934 után a falu népművelésében az egyházi befolyás megszűnt, az irányítást a Molnár János-Nagy Lajos-Oravecz János tanítói hármas vette át.
1945-ig a népművelés terén nem mutatkozott nagy előrehaladás. Az első szerény kezdeményezések nem paraszti energiákból táplálkoztak, a helyi értelmiség játszotta a vezető szerepet.
A kulturális élet szerény eredményei a gazdálkodásban való változásban gyökereztek. Megszűnt a faluban a len és kendertermelés, az ezekhez kapcsolódó téli feldolgozómunka, s ezzel együtt a paraszti ifjúság hagyományos szórakozási formái. Az így keletkezett igényt igyekezett betölteni a helyi értelmiség városi indítású rendezvényekkel.
E kulturális programok a paraszti igényekhez és lehetőségekhez idomultak.
A színpadon népszínművek szerepeltek, a lassan háttérbe szoruló citerák helyébe lépő zenekarok repertoárja sem lépett túl a népdalon. A bálok, muzsikálások páros tánca is a csárdás maradt.
Az új szórakozási formák még nem jelentettek döntő változást a paraszti életformában, de a parasztság új társadalmi szervezeteiben folyó munka már megkezdte a zárt életformának a feloldását.
(Dr Molnár József: „Nagyréde története 1850-1945” monográfia nyomán)
